1848-49-ből az ország meghatározó tapasztalata nem csak a fegyveres harc és a katonai vereség, hanem a jobbágyfelszabadítás és a polgári jogegyenlőség megteremtése voltak. Ugyanakkor 1848-49 hagyománya nem csupán nemzeti jellegű, hanem az európai népek demokratikus, az egyenjogúságon alapuló együttműködésének hagyománya is. Mert éppen e forradalmak kapcsán vetődött fel először az a gondolat, hogy a közös célok érdekében a nemzeti szuverenitásokat korlátozni kell.

A Habsburg-birodalom Európa egyik legrégibb, ugyanakkor legkevésbé egységes államalakulata volt. Uralkodói hosszú időn át a Német-római Császárság (a Német Nemzet Szent Római Birodalma) császárai voltak, egészen addig, amíg Napóleon 1806-ban ki nem tessékelte őket onnan. Magán a Habsburg-birodalmon belül legnagyobb presztízsű címük a magyar és a cseh királyi cím volt. (1792-ben I. Ferenc még mint Magyar- és Csehország királya üzent hadat a forradalmi Franciaországnak.) I. Ferenc még Napóleon császárrá koronázása után, 1804-ben hozta létre a sokszínű és kiterjedt birodalomból az Osztrák Császárságot, amely így diplomáciai szempontból mintegy "felszívta" az addig önálló országokat és tartományokat, köztük a Magyar Királyságot is. 1848-ban a Habsburg-birodalom része volt a különböző osztrák tartományokon (Alsó- és Felső-Ausztria, Stájerország, Tirol, Salzburg, Vorarlberg, Illíria [Karintia, Krajna és Isztria]) kívül Csehország, Morvaország és Szilézia, a Lengyelország felosztásakor megszerzett Galícia (benne Bukovina), Dalmácia, Itáliában a Lombard-Velencei Királyság, a Magyar Királyság (benne Horvátország és Szlavónia), a külön kormányzott Erdélyi Nagyfejedelemség, valamint a közvetlenül Bécsből irányított Katonai Határőrvidék.